2016. április 28., csütörtök

Interview with Bud Spencer (Carlo Pedersoli)


You started your career as a swimmer, even participated in two Olympic Games. What are your best memories from those years?
Those are definitely the best times of my life. Sport was really important to me and I was lucky to achieve great results. I always say that the results in sport are really yours because there are no excuses: if you win is your victory, if you lose it is your loss. It could be a small game or the Olympic Games. Sport is a great lesson in life.

Kérdeztünk: Bud Spencer (Carlo Pedersoli)


Úszóként kezdte a karrierjét, két olimpián is részt vett. Mik a legszebb emlékei azokból az időkből?
Az valóban életem legjobb időszakának számított. A sport nagyon fontos volt a számomra, és szerencsére nagy eredményeket érhettem el. Mindig azt mondom, hogy a sportban elért eredmények mindig a tieid, mert ott nincsenek kifogások: ha nyersz, az a te győzelmed, ha vesztesz, az a te vereséged. Ez lehet egy kisebb verseny, de akár az olimpia is. A sport nagyszerű lecke az életben.

2016. április 24., vasárnap

XXIII. Nemzetközi Könyvfesztivál

A kora délutáni órákra sikerült átverekedni magunkat a gyér budapesti forgalmon, hogy eljussunk a XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra.



2016. április 22., péntek

Olvastunk: Mr. Sebastian és a Fekete Mágus

Számomra a világ legzseniálisabb filmje a Tim Burton által rendezett „Nagy hal”, ami Daniel Wallace azonos című regényéből készült. Most pedig az író egy másik nagyszerű alkotásáról, a „Mr. Sebastian és a Fekete Mágusról” lesz szó.

2016. április 18., hétfő

Kérdeztünk: LegendLand

A LegendLand porcelánbabái mesés világot varázsolnak körénk: tündérek, elfek, koboldok, manók és boszorkányok képezik termékeiket. Ezekről a csodálatos babákról kérdeztük a készítőket. 

2016. április 14., csütörtök

Kérdeztünk: Jandácsik Pál

Jandácsik Pál az Athenaeum Kiadó Gyöngyhalász Szerzőválogató pályázatának egyik nyertese. Többek között április elején megjelenő kötetéről, az "Állatok maszkabálja" című furry regényről kérdeztük. 


2016. április 11., hétfő

Daniel Wallace interview


en.wikipedia.org
Daniel Wallace’s name is well known in Hungary for his novel “Mr. Sebastian and the Negro Magician” and the film “Big Fish” based on his book, directed by Tim Burton. We asked the writer about these projects but we also talked about his glass eye collection, too. :)

You are considered to be one of the greatest figures of magical realism. Can you tell us why you have chosen this particular genre?
Before my first book, Big Fish, was published, I wrote five other novels. All of them, without exception, were realistic novels drawn from contemporary life. They were similar in that way and they were similar in another way as well: they were all bad. Very. I was trying to write the sort of book I thought someone wanted to read, rather than the one I wanted to write. So on my sixth, and what I told myself was the last, attempt, I decided to write something I liked, something that I would be proud of, regardless of whether or not anyone published it. This is when I returned to my first literary love, Greek myth, and started messing around with it. It worked.

Your most popular novel called “Big Fish: A novel of Mythic Proportions”. It was the basis for the Tim Burton film “Big Fish” and a Broadway musical. Did you like these adaptations?
Yes. The only good adaptations, I feel, are the ones in which the writer makes the work his own. Even though the original impulse for the story came from someone else, the person adapting it has to claim it, and do whatever they feel is necessary to make the story successful in this new genre, this new format. That’s what they did and I am glad they did it.

goodreads.com
Your novel “Mr. Sebastian and the Negro Magician” is about a magician of a travelling circus. Are you fascinated by the world of circuses? Do you consider Henry Walker’s life a tragic one?
I don’t like circuses; they scare me. But I like the idea of a circus, and the strange characters that assemble under the tent. And yes, his life is tragic, but by the end of it I think he’s seeing how it might not be. But by then it’s too late.

You have written and illustrated a children’s story called “The Cat’s Pajamas” which is about a cat trying to be different from the others. Is this topic (showing your individuality instead of being a “copycat”) important for you? Would you like to write more children’s stories in the future?
I wouldn’t say the topic is ‘important’ to me. I mean, I think it’s a good idea to listen to your own songs, but it’s nothing that preoccupies me. It’s a kid’s book and in a book like that you have to keep things simple and clear and so that’s what I did. And yes! I want to write books with pictures, for children or adults. Anybody.

Your latest novel “The Kings and Queens of Roam” has not been published in Hungarian yet. What can you tell us about this story?
It’s about two sisters and the history of the town they grew up in. I know that’s not much to go on but it’s long and complicated and hard to get into. Here’s the first of it, which will give you an idea of its tone:

Rachel McCallister and her sister Helen lived together in the home they grew up in, and as far as anyone could tell (Rachel and Helen included), this is where they would die as well.  Though they were both quite young – Helen was twenty-five years old, and Rachel was only eighteen – their paths seemed clear and predictable, each girl so closely bound to the other that to imagine even a day apart was a pointless foray into fantasy. You might as well imagine building a cabin on a cloud. 
They lived in a town called Roam, a town founded a hundred years ago by their great-grandfather Elijah McCallister and his Chinese friend and hostage, Ming Kai, where they hoped to make the finest silk the world had ever known. Bordered by a great mountain on one side and a bottomless ravine on the other, and shadowed by dark green forests full of bears and wild dogs, the town – even after a century’s existence – felt like the abandoned capital of an ancient civilization: still a wonder to behold, out here in the middle of nowhere, but worn down, broken, nearly empty.  One day the vegetable world would reclaim it and all the evidence of every man and woman who had called it home, and those who still lived there (two hundred and twenty-seven people at last count, though the number grew smaller by the day) could only serve as witnesses. The dead outnumbered the living ten-fold now. There were so many dead their spirits could no longer be contained in the darkness, and, like deer, their population had spilled over into parts of the town reserved for the living.  Sometimes they formed a cool shaft of stray light that leaked into dark rooms, beneath closet doors, into alley ways. There was nowhere you could go in Roam without feeling them, but only rarely would they actually allow themselves to be seen.
Then there was Rachel and Helen. Rachel and Helen were known simply as the girls.  That’s what people called them. Have you seen the girls? they might say. Or, There go the girls.  For the last ten years, ever since their parents had died, they had never been not together: never.  Helen had been taking care of her sister all this time – but it was more than that.  It was as if their common losses had brought them so close that a biological metamorphosis had occurred, fusing them forever at the metaphorical hip.  The wonder of it was that they were thought of as girls at all, and not simply girl, so close were they, so much had one come to depend upon the other.




You have been living and working in Japan for a couple of years. How does it feel to live in a completely different culture? Did it have any influence on your writing?
I enjoyed it. Living there changed my life but I can’t say exactly how. I think about it like I’d think about a trip to the moon. But I don’t think it helped/hurt/changed anything about my writing. I’ve never written about Japan, ever.

"Sad man. Can't sleep. Wishes he could read Objectiv a Fiókból. Lucky readars!"
Message from Wallace :) 


You are a professor and lecturer of the Creative Writing Program in the English Department at the University of North Carolina. What do you think to what extent can writing be taught and learnt?
Like anything else: you can show someone how to do something, whatever it is, and some people can’t do it, some people can, and some can do it exceptionally well.

Who are those writers from whom you learnt the most?
GG Marquez, Kafka, Vonnegut, Flannery O’Conner, John Cheever.

What are you working on currently?
I’m finishing up a novel that is due out in May, 2017, called Extraordinary Adventures. It’s about a man named Edsel Bronfman, whose simple life is complicated when he receives an unexpected phone call . . .

en.wikipedia.org
Glass eyes are returning motives in your stories and you collect them, too. It there a special reason behind your attachment to them?
Here is that story:

I have this thing for glass eyes. I guess you could say they’ve become one of my subjects, right in line behind fathers and dogs. In Big Fish, my first book, an old lady’s glass eye is stolen by some college boys. In Ray in Reverse, there’s a single mother with a glass eye, and all the kids in her neighborhood want to know whether her new baby has one too. It’s unclear to them whether you’re born with a glass eye, or get one, somehow, later. So they hatch a disastrous plan to find out.  In real life, I learned everything I ever needed to know about glass eyes from my neighbor, Frank McGowan.  He actually had a glass eye. He lost his real one when the blades of a tiny electronic helicopter spun off its bearings and impaled itself in his vitreous cavity, the very inside of the eye. 
Things were pretty good for me then. My father’s business was doing well enough that we moved from Homewood, Alabama, to the suburb of Mountain Brook. Mountain Brook was all old money and big houses. It was like a picture-book. My parents were in love, and my sisters were beautiful. 
Frank McGowan lived across the street from me. Frank was my age, but he was shorter, and pudgy, with chalk-white skin and reddish-brown freckles. His bangs stopped about an inch above his eyebrows. I thought his haircut was a mistake, but it happened again and again. He wasn’t especially brilliant, and he wasn’t good at sports, and with his puffy jowls and buck teeth, he looked like a chipmunk. Nobody really liked him.
Frank was in Mrs. Flower’s sixth grade class with me. Given that we were neighbors, and knew each other right from the start, we were always teamed up when teaming was necessary. If we had a little math quiz, Frank graded my answers and I graded his. If there was a take-home project, it only made sense that Frank and I worked together.  And when Frank had to wash his glass eye, which was three or four times a day, he always asked Mrs. Flowers if I could accompany him. It was a request she never refused. It the middle of a lecture or a reading or even a test, Frank would raise his hand and say, “Mrs. Flowers, I need to wash my eye.” She would nod, and then Frank would ask, “Can Danny come?” And she would nod again. This was no doubt her first experience with a glass eye: who knew what strange protocol was necessary in its washing? Maybe it was a two-boy operation.  But one thing was clear to her and to everybody: without a doubt, the eye could stand a washing. Over time a tiny gelatinous mush would collect around the eyelet, where Sleep collected in mine.
My presence wasn’t really necessary; Frank just wanted me to be with him. I think he thought of me as his friend, maybe his only friend, though I wasn’t, really.  I went with Frank, not out of friendship, but because I was happy for any excuse that got me out of class.
In the bathroom, he and I would stand in front of the sink, not saying much, and he would turn on the tap, letting the water run for a moment. Then he would reach up to his face and, gently pulling back his bottom lid, insert his fingers beneath the lower edge of his eye, and out it would slip. He held it in the palm of his hand like a treasure, and let the water rush over it, until it glistened in the florescent light. It was green, and it was shaped like a sea shell, or half of a hollowed-out, oblong marble. The pupil was piercingly black, and the green of the iris was deep and very real.  It was so weird, that Frank – a boy, just like me – would have this accessory in his life, the way my grandparents had false teeth, or my aunt wore a wig because she was balding, or the way my sister used a cane. I never asked to hold the eye and Frank never offered; it would have been too much for us both.  I just watched as he took a brown paper towel from the wall dispenser and dried it, and then as he used the same towel to wipe whatever mush still clung to the skin. Then, the eye held in the soft tips of his fingers, he brought it to the socket and sort of  . . . pushed it . . . and . . . moved it . . . around, until it felt good to him, in its place.
“Okay?” I said.
“Okay,” he said.
Then we went back to class.

Why do I write about glass eyes? It’s because of Frank McGowan. The children in Ray in Reverse are too young to know that life is a process of subtraction, and that much of your time is spent looking for ways to make up for the loss. When Frank removed his eye from his head, and he held it in the palm of his hand, I still felt it looking at me – me, who had all my parts. It was like a preview of coming attractions.

What is the size of your collection? :)
71.


Kérdeztünk: Daniel Wallace


en.wikipedia.org
Daniel Wallace neve hazánkban a ,,Mr. Sebastian és a Fekete Mágus” c. regény, illetve a ,,Nagy hal” c. film kapcsán ismert. Utóbbi Wallace azonos című regénye alapján készült, Tim Burton rendezésében. Ezekről kérdeztük az írót, de szóba került üvegszem-gyűjteménye is. 

A mágikus realizmus egyik nagy alakjának tartják Önt. El tudná mondani, miért pont e műfaj mellett köteleződött el?
Mielőtt az első könyvemet, a ,,Nagy halat” kiadták, írtam öt másik regényt. Kivétel nélkül mindegyik a valóságon alapult, amelyek témáit a mindennapi életből merítettem. Minden szempontot figyelembe véve akadt egy közös tulajdonságuk: mindegyik rossz volt. Nagyon. Megpróbáltam olyan könyvet írni, amelyről azt gondoltam, hogy másokat érdekel ahelyett, hogy olyat írtam volna, amilyet én akartam. Úgyhogy a hatodik és egyben utolsó próbálkozásomnál eldöntöttem, hogy olyat írok, amit én szeretek, amire büszke lehetek, függetlenül attól, hogy kiadásra kerül-e valaha is. Ekkor tértem vissza első irodalmi szerelmemhez, a görög mitológiához, és elkezdtem vele szórakozni. Működött.

Legnépszerűbb regénye a „Nagy hal”, amelyet Tim Burton megfilmesített, és még musical is készült belőle. Hogyan élte meg ezt a nagy sikert? Elégedett volt a filmmel?
Igen. Úgy gondolom, kizárólag azok a jó adaptációk, amelyekben a forgatókönyvíró képes magáévá tenni a regényt. Habár a történet eredeti ötlete valaki mástól származik, a forgatókönyvírónak is meg kell ragadnia a lényegét, és minden olyan változtatást végre kell hajtania, ami a történetet sikeressé teszi abban az új műfajban, új formában. Minden esetben pontosan így csinálták, és örülök, hogy így tettek.

moly.hu
A ,,Mr. Sebastian és a Fekete Mágus” egy vándorcirkusz mágusáról szól. Szereti a cirkuszok világát?  Mit gondol, Henry Walker élete tulajdonképpen tragikusnak mondható vagy sem?
Nem szeretem a cirkuszt, megijeszt. De tetszik a cirkusz ötlete, és azok a furcsa alakok, akik összegyűlnek a sátorban. És igen, Henry élete tragikus, de a végére – azt hiszem – arra jön rá, hogy valójában mégsem az. De addigra már túl késő.

Egy mesét is írt, „The Cat’s Pajamas” címmel, amelyet a saját illusztrációi díszítenek. Ebben a mesében a macska megpróbál különbözni a többiektől. Fontos az Ön számára ez a téma (individualitás vs. másolás)? Szeretne még meséket írni a jövőben?
Azt nem mondanám, hogy ez a téma ,,fontos” a számomra. Úgy gondolom, hogy jó ötlet megmutatni a saját egyéniségünket, de ez nem egy olyan téma, ami kizárólagosan foglalkoztatna. Ez egy mese, és egy ilyen kiadványban egyszerűen és érthetően kell fogalmazni. Én ezt tettem. És igen! Szeretnék még képeskönyveket készíteni gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Bárkinek.

Legutóbbi regénye a „The Kings and Queens of Roam”, amely még nem jelent meg Magyarországon. Miről szól ez a történet?
Két nővérről szól és annak a városnak a történetéről, ahol felnőttek. Tudom, hogy ez így nem túl sok, de hosszadalmas és bonyolult lenne belemenni. Itt a történet eleje, amely ad egy kis ízelítőt a regény hangulatából:

,,Rachel McCallister és a nővére, Helen együtt éltek abban a házban, ahol felnőttek, és mindenki (Rachelt és Helent is beleértve) meg volt győződve arról, hogy ott is halnak meg. Habár mindketten fiatalok voltak – Helen huszonöt éves, Rachel csak tizennyolc –, az életútjuk egyértelműnek és kiszámíthatónak tűnt. A lányok annyira kötődtek egymáshoz, hogy annak az elképzelése, hogy akár egy napot is külön töltsenek, egy felesleges kirándulás a fantázia világába. Ennyi erővel azt is elképzelhetnénk, hogy egy kunyhót építünk egy felhőn.
Egy Roam nevű városban éltek, amit száz évvel ezelőtt a dédnagyapjuk, Elijah McCallister és annak kínai barátja és túsza, Ming Kai alapított ott, ahol azt remélték, a világ legjobb selymét tudják előállítani. A várost egy nagy hegy határolta az egyik oldalon, és egy feneketlen szakadék a másikon. Sötétzöld erdők árnyékolták be, tele medvékkel és vadkutyákkal. A város – még egy század elteltével is – úgy nézett ki, mint egy ősi civilizáció elhagyatott fővárosa: ha megpillantják, még mindig egy csoda a semmi kellős közepén, de lepusztult, tönkrement, majdnem üres. Egy nap a növényzet visszaköveteli magának, ahogy minden férfi és nő létezésének a bizonyítékát is, akik ezt a helyet az otthonuknak tartották. Akik még mindig ott éltek – 227 lakos volt a legutóbbi népszámláláskor, habár ez a szám napról napra csökkent –, csak tanúként szolgálhattak. Az elhunytak száma tízszeresen meghaladta az előkét. Olyan sok halott volt, hogy a szellemeiket már nem tudta befogadni a sötétség, és mint a szarvasok, szétszóródtak a városnak azokon a részein, amelyek az élőknek voltak fenntartva. Néha egy fénysugarat formáztak, amely a zárt ajtók alatt bevilágított a sötét szobákba, folyosókra. Sehová sem lehetett menni Roam városában anélkül, hogy ne érezték volna a jelenlétüket, de csak nagyon ritkán engedték meg bárkinek is, hogy meglássák őket.
Ott volt tehát Rachel és Helen. Rachelt és Helent egyszerűen úgy hívták, hogy a lányok. Így nevezték őket az emberek.
Láttad a lányokat? – kérdezték. Vagy:
Ott mennek a lányok.
Az utóbbi tíz évben, amióta a szüleik meghaltak, még soha nem voltak külön, soha. Helen vigyázott mindig a testvérére, de ez több volt ennél. Mintha a közös veszteség még közelebb hozta volna őket, mintha biológiai metamorfózis jött volna létre, egyetlen metaforikus csípőbe olvasztva őket egybe. Az volt az érdekes, hogy bár ennyire közel álltak egymáshoz, és ennyire függtek egymástól, mégis lányokként gondoltak rájuk, soha nem egyszerűen lányként.”

Daniel Wallace rajza az Objektív szerkesztőségének és az olvasóknak :)
"Szegény ember. Képtelen aludni. Azt kívánja, bárcsak olvashatná az ,,Objektív a fiókból” oldalt. Milyen szerencsések az olvasók!”
Néhány évig Japánban élt és dolgozott. Milyen érzés volt átkerülni egy teljesen idegen kultúrába? Ez hatással volt esetleg a történeteire is?
Élveztem. Az ott eltöltött idő megváltoztatta az életem, de azt nem tudom megmondani, hogy pontosan hogyan. Úgy gondolok erre, mint egy utazásra a Holdra. De nem hinném, hogy segítette/gátolta/megváltoztatta az írásomat. És még soha nem írtam Japánról.

Részlet a "Nagy hal" c. filmből

Tanít az Észak-Karolinai Egyetem Angol Tanszékén, itt igazgatója a Kreatív Írás Programnak. Mit gondol, mennyire lehet tanítani az írás művészetét?
Mint minden mást: megmutathatod valakinek, hogyan csináljon valamit, bármi legyen is az, és vannak, akik meg tudják csinálni, mások nem, és vannak, akik különösen jól teljesítenek.

Kik azok az írók, akiktől a legtöbbet tanulta?
GG Marquez, Kafka, Vonnegut, Flannery O’Conner, John Cheever.

Milyen íráson dolgozik jelenleg?
Most fejezem be azt a regényemet, amely 2017. májusára várható ,,Extraordinary Adventures” címmel. Ez a történet egy Edsel Bronfman nevű férfiről szól, akinek az egyszerű élete bonyolulttá válik, amikor kap egy váratlan telefonhívást.

en.wikipedia.org
Az üvegszemek visszatérő motívumai a történeteinek, és ezen kívül gyűjti is őket. Van valami különleges oka, amiért ennyire vonzódik hozzájuk?
Íme a története:

,,Nagyon szeretem az üvegszemeket. Úgy hiszem, mondhatjuk, hogy ez az egyik témám, mindjárt az apák és a kutyák mögött. A ,,Nagy hal” c. első könyvemben egy idős nő üvegszemét ellopja néhány főiskolás fiú. A ,,Ray in Reverse”-ben van egy egyedülálló anya, akinek üvegszeme van, és minden gyerek a szomszédságban azt akarja megtudni, vajon az újszülött csecsemőjének is az van-e. Nem tiszta a számukra, hogy üvegszemmel születsz vagy csak később kapod meg. Úgyhogy kitalálnak egy végzetes tervet, hogy megtudják.
A valós életben mindent, amit az üvegszemről tudni kell, azt a szomszédomtól, Frank McGowantól tudom. Neki valójában üvegszeme volt. Akkor veszítette el a szemét, amikor egy kisméretű elektronikus helikopter propellerje lepörgött a csapágyról, és belefúródott a szemgolyójába, egészen a belsejébe.
A dolgaink egész jól mentek akkoriban. Apám vállalkozása elég jól működött ahhoz, hogy elköltözzünk az alabamai Homewoodból Mountain Brook külvárosába. Mountain Brook a régi gazdag családokról és a nagy házakról szólt. Olyan volt, mint egy képeskönyv. A szüleim szerelmesek voltak egymásba, a lánytestvéreim pedig gyönyörűek. 
Frank McGowan szemben lakott velünk. Egyidősek voltunk, de ő alacsonyabb volt, kövérkés, hófehér bőrű, vörösesbarnás szeplős. A frufruja körülbelül egy ujjnyira volt a szemöldökétől. Azt hittem, a fodrász elrontotta, de újra és újra így vágták le. Frank nem volt különösebben eszes, nem volt jó a sportokban, és kövérkés arcával és kiálló fogaival úgy nézett ki, mint egy mókus. Különösebben senki sem kedvelte.
Frankkel egy osztályba jártunk hatodikban Mrs. Flowerhez. Mivel szomszédok voltunk és a kezdetektől fogva ismertük egymást, ezért mindig együtt dolgoztunk a páros feladatokon. Ha matektesztet írtunk, Frank javította a válaszaimat, én az övét. Ha közös házi feladatot kaptunk, akkor egyértelműnek tűnt, hogy Frank és én dolgozzunk együtt. És amikor Franknek meg kellett tisztítania az üvegszemét – háromszor, négyszer egy nap –, mindig megkérdezte Mrs. Flowerst, hogy elkísérhetem-e. Ez egy olyan kérés volt, amit Mrs. Flowers soha nem utasított vissza. Az óra kellős közepén, vagy akár olvasás, dolgozatírás közben Frank csak felemelte a kezét és azt mondta:
– Mrs. Flowers, meg kell tisztítanom a szemem.
Ő meg csak bólintott. Akkor Frank megkérdezte:
– Danny velem jöhet?
És akkor újra bólintott. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez volt az első találkozása egy üvegszeművel: ki tudta, milyen furcsa előírások szükségesek a megtisztításához? Lehet, hogy két fiú kellett hozzá. De egyvalami biztos volt mindenki számára: a szemnek kétségtelenül szüksége volt tisztításra. Idővel egy kis kocsonyás pép gyűlt össze a szemhéjban, ahol az enyémben a csipa.
A jelenlétemre nem igazán volt szükség: Frank csak azt akarta, hogy vele legyek. Úgy gondolom, a barátjának tartott, talán az egyedülinek, habár nem voltam az. Elmentem Frankkel, de nem barátságból, hanem mert örültem, hogy lóghatok az óráról.
A mosdóban ott álltunk a kagyló előtt, anélkül, hogy különösebben bármit is mondtunk volna egymásnak. Megnyitotta a csapot, és hagyta folyni a vizet egy darabig. Majd az arcához nyúlt, óvatosan visszahúzta az alsó szemhéját, benyúlt a szemgödre alsó részébe, és az üvegszem kicsúszott. Úgy tartotta a tenyerében, mint valami kincset. Hagyta, hogy a víz lefolyjon rajta addig, amíg csillogni nem kezdett a fénycső fényében. Zöld volt, tengeri kagyló alakú, vagy mint egy üreges, téglalap alakú üveggolyó fele. A pupilla átható fekete színű volt, az írisz zöldje pedig mély és nagyon valós. Olyan különös volt, hogy Frank – egy olyan fiú, mint én – egy ilyen kellékkel éli az életét, úgy, mint ahogy a nagyszüleimnek műfogsoruk volt, vagy ahogy a nagynénémnek parókája, mert kopaszodott, vagy ahogy a nővérem botot használt a járáshoz. Soha nem kértem meg Franket, hogy megfoghassam a szemet, és ő sem ajánlotta fel: az túl sok lett volna mindkettőnknek. Csak néztem, ahogy kivesz egy barna papírtörlőt a fali tartóból, megszárítja vele, és utána ugyanezzel a papírtörlővel letörli a pépet, ami még odatapadt a bőrére. Utána megfogta az üvegszemet az ujjbegyeivel, odavitte a szemüreghez és mintegy... benyomta... és... mozgatta... körbe, amíg úgy érezte, a helyére került.
– Rendben? – kérdeztem.
– Rendben – válaszolta.
Utána visszamentünk az osztályba.

Miért írok üvegszemekről? Frank McGowan miatt. A ,,Ray in Reverse” c. regényben szereplő gyerekek még túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, az élet egy veszteségek sorozata, és az időd nagy részét azzal töltöd, hogy pótold mindazt, amit elvesztettél. Amikor Frank kivette a szemét a fejéből, és a tenyerében tartotta, úgy éreztem, mintha az még mindig nézne engem – engem, akinek minden testrésze megvolt. Olyan volt, mint egy későbbi vonzódás előzetese.

Hány darabnál tart a gyűjteménye? 
71.

2016. április 9., szombat

Kérdeztünk: Kae Westa


Kae Westa a "Karvalyszárnyon" bemutatóján dedikál
Kae Westa írónővel készítettük el első interjúnkat, és az egyéves évfordulónkra megérkezett a folytatás. Karvalyszárnyon, szerkesztői munka, Könyvfesztivál és egyéb érdekességek következnek. :) 

Idén szerkesztő lettél a Delta Vision kiadónál. Milyen érzés a másik oldalról is megtapasztalni egy regény szerkesztését?

Nos, megesett már, hogy annyira belefeledkeztem egy regény szerkesztésébe, hogy este tizenegykor néztem fel belőle. Nagyon élvezem, abszolút profitálok belőle íróként is, és nem esik nehezemre, hogy szívem-lelkem beletegyem. A legjobb érzés mindig az, amikor pozitívak a szerző visszajelzései, és amikor mindvégig érződik, hogy közös célért dolgozunk.

Két kisgyermeked van. Mennyire nehéz vagy könnyű mellettük az írás? :)

Amióta a kisebb is óvodás lett, lényegesen könnyebb. Legalábbis elméletben, gyakorlatilag azóta többet vagyunk betegek, mint egészségesek, de azért akad egy-egy nap, amikor a munka mellett a saját történeteimre is jut idő.

Blogod és írói Facebook oldalad is van, ahol aktívan posztolgatsz. Fontosnak tartod a kapcsolatot az olvasóiddal?

Igen, a kapcsolattartás mindig is fontos volt. Amatőr közegből jövök, ahol megszoktam, hogy beszélünk egymás írásáról. Nyitott vagyok a véleményekre, az pedig mindig különösen jó érzés, ha valakiből érzéseket váltanak ki a szereplőim, pláne, ha hasonlóakat, mint belőlem.

Tavaly a Magyar Könyvek Viadalán megnyerted „Az év elsőkönyves debütálása” kategóriát. Idén is jelölt vagy, ezúttal „Az év szórakoztató könyve” kategóriában. Mit jelent számodra ez az elismerés?

Hű, erre nagyon nehéz nem közhellyel válaszolni! :) Már a tavalyi, elsőkönyves mezőny is erős volt, a mostani pedig halmozottan az, nálam jóval ismertebb, gyakorlottabb, több kötetes kollégákkal. Praktikusan nézve már az is nyereség, ha az ő olvasóik látják a nevemet a kedvencüké mellett, no és persze tök jó velük úgymond egy ligában szerepelni. Örülök annak is, hogy már a második évben kerül elő a nevem, kicsit igazolja számomra azt, hogy az első jelölés sem volt véletlen.

Az írónő és Chris Bay (Freedom Call) :)
,,A démon és a papnő” c. regényed egykötetes volt, míg legújabb regényednek, a ,,Karvalyszárnyonnak” folytatása várható. Mennyiben más többkötetes regényt írni?

Azon kívül, hogy néha elátkozom magam, amiért nem zártam le egy regényen belül a cselekményt? :D Más. Nehezebb. Több mindenre kell figyelni. De megbirkózunk egymással, szóval biztosan lesz folytatás, csak ne kelljen most megmondanom, mikor. :)

,,A démon és a papnővel” kapcsolatban megkérdeztük, kivel találkoznál legszívesebben a történetből. Mi a helyzet a „Karvalyszárnyonnal”? :)

Leszögezném, hogy a szívem teljes hevével a kapitányomé vagyok, erre a kérdésre mégis azt kell válaszolnom, hogy Zurvan Delangával. Valami azt súgja, iszonyú jól megértenénk egymást már az első perctől fogva, és tutira elvinném moziba, megnézetném vele a Deadpoolt. Tudná értékelni.

Ki a legkomplexebb szereplő a ,,Karvalyszárnyon” c. regényben? Kinek az életre keltésével töltötted el a legtöbb időt?

Ez viszont egész biztos, hogy nem szegény Zurvan, akit még a leglelkesebb kedvelői is "egyszerű, de nagyszerű" férfiúként szoktak aposztrofálni. :D Azt hiszem, a két kérdésre két külön válasz dukál. A legkomplexebb drága kapitányom, Shastor lesz, viszont neki szinte az első megszólalásától kezdve egyértelmű volt a hangja. Calinával, a női főszereplővel viszont többet bajlódtam, mint bárki mással, mire végre hajlandó volt megmutatni az igazi egyéniségét.

A regényben az emberek a sorsban hisznek (vagy nem). Honnan jött a sorshívőség ötlete?

Egy totális apróságból. Zsoldosaim a legritkább esetben cizellált modorú úriemberek, viszont nem akartam minden második mondatot b*szd megekkel és f*szomokkal telerakni. Így született meg először Shastor szájából, csak a jó hangzása miatt a "mi a sorsot kezdjek veled", és később ez nőtte ki magát egy erősen halódófélben lévő vallássá.

A főszereplő, a 18 éves Calina nagy dilemmája a regényben, hogy nem akar embert ölni, még akkor sem, amikor őt támadják meg. Mennyire volt fontos a számodra, hogy a főhősnek egy ,,lelkiismereti” kérdéssel is meg kelljen küzdenie?

Ezen nem is gondolkodtam. Kezdettől egyértelmű volt, hogy a leányzónak gondjai vannak a vérontással. Van egy kimaradt jelenet, ahol kipróbálták, hogyan lő íjjal, ott Shastor alaposan le is szedte a fejét, amiért még csak célozni sem volt hajlandó emberre.

Az első adag "Karvalyszárnyon" a boltban
A regényben nagy szerepet játszanak a különböző zsoldoscsapatok, amelyek más-más megbecsülésnek örvendenek. Milyen szempontok alapján építetted fel ezeket a csoportokat?

Voltak általános elképzeléseim, amik mindegyikre érvényesek, és azt is tudtam, hogy Shastor egy nagyon szilárd erkölcsű, gerinces ember, tehát őrá vonatkozni fognak bizonyos kivételek is. Emellett nagyon szerettem a különböző csapatok és kapitányaik közötti kapcsolati dinamikát építeni.

Honnan jött a köpködő ötlete és maga az elnevezés?

A történelemből, tényleg hívták így is az emberpiacot, ahova munkát keresni mentek a delikvensek. Magamban vigyorogtam is írás közben, hogy Shastor gyakorlatilag a korabeli munkaügyi központban kezdi a nyomozást a városban történtek ügyében.

Reynir, a Karvalyok felcsere gyógynövényeket használ a gyógyításoknál. Utána néztél a gyógynövények hatásainak, vagy Te találtál ki gyógymódokat?

Részben igen, de egyik-másik növény, például a mucsolán a saját találmányom.

Jól sejtjük, hogy Reynir társaságát még egy ideig ,,élvezni” fogjuk?  :)

Végig fogják pofozni a folytatáson a drágát mindenféle régi, kedves ismerősei. ;)

A borító Nagy Gergely munkája (amely a valóságban sokkal jobban néz ki, mint a képernyőn J ). Mi volt a koncepció?

Erről érdemesebb őt megkérdezni, én csak a kész borítófestménnyel találkoztam, bár az előzetes elképzeléseimet (rövid hajú főszereplő, zöld tűz, stb.) természetesen figyelembe vették. A blogomban olvasható egy beszélgetés Gergellyel, abból sok minden kiderül a keletkezés körülményeiről.

Elárulsz valamit a folytatásról? Tudod már, hogy mi lesz a következő kötet címe?

A címével pont bajlódom, volt egy jó kis ötletem, de a sztori fogta magát, és elkanyarodott tőle. Már most jelezném, hogy ezért leginkább Nohanioni Trystert, a Senkiföldje haramiahercegét terheli a felelősség, aki egy random névnek indult, és kulcsszereplővé nőtte ki magát. De találkozni fogunk a híres-neves Svarioni Yondicannal is, a két nézőpontkarakter pedig ezúttal Zurvan és Halwena lesz. Nagyon megszerettük egymást a mágushölggyel, már most közelebb áll hozzám, mint Calina.

Svarioni Halwena - Rusvai Mónika alkotása
Fantasy regényeket írsz, de vajon azokat is olvasod szívesen? Az utóbbi időben melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?

Itt két címet muszáj megemlítenem. Az egyik Astrid Lindgren Oroszlánszívű testvérek című zseniális alkotása, amit óvodás-kisiskolás korom óta legalább ötvenszer olvastam, sok ponton kívülről tudom a szövegét, és nemrégiben fejeztem be a felolvasását a nagyfiamnak. A végére már nem is próbáltam küzdeni a könnyeim ellen. A másik A varázslók Lev Grossmantól. A sorozatot is nézem, nagyon érdekes figyelni az eltéréseket. Egyebekben olvasok a krimitől a szépirodalomig szinte bármit, noha az is igaz, hogy mostanában kevesebb időm jut rá.

Áprilisban ismét Könyvfesztivál lesz Budapesten. Mivel készülsz az oda látogatóknak?

Megint azt a tollamat viszem, amit a Karvalyszárnyon bemutatóján úgy megcsodált mindenki. ;) Egyéb tervek még kialakulóban, bár a tavalyi évvel ellentétben idén biztosan nem fogok sütit sütni.



2016. április 8., péntek

Az első évforduló

Valamivel több mint egy évvel ezelőtt Ferenczi Szilvi felvetette, hogy interjúkat kellene készítenem, ám ehhez semmi kedvem nem volt. Aztán felajánlotta, hogy besegít, így belementem. Elkészítettük életünk első interjúját Kae Westaval, amit azóta további 22 követett.  Annyira belejöttünk, hogy végül az év elején külön blogot is indítottunk ennek a projektnek (éppen azt olvashod ☺)
Ekkorra már kibővültünk: Petőházi Emese is csatlakozott hozzánk, hogy fantasztikus fényképeivel feldobja az oldalt és blogunk dizájnját is. ☺ Nemrégiben pedig Dér Adrienn is bekerült a csapatba, aki számos interjú megszervezéséért felelős.
Ma, első interjúnk kikerülésének évfordulóján egy kis összegzést olvashattok arról, mit is csináltunk az elmúlt egy évben.

Ahogy írtam, 23 interjú van mögöttünk. Az alanyaink között akadtak írók, illusztrátorok, egy költő, egy projection mapping cég igazgatója, egy filmes berendező, egy gasztroblogger, sőt  még egy nyomozó is.

Az első interjúnkat tehát a fantasy író Kae Westával készítettük, és az akkor aktuális könyvéről, „A démon és a papnőről” ajánlót is írtam. Szintén fantasy kategória, ám a fiatalabb korosztálynak szóló irodalom elsőkönyves írójával, Bessenyei Gáborral is beszélgettünk. Demi Kirschner misztikus-romantikus ifjúsági regényével, szintén elsőkönyvesként debütált tavaly. Az „Öld meg Jana Robinst!” című kötetéről szintén olvashattatok egy kritikát.


Szilvi és én is megismerkedtünk egy-egy LMBT könyvvel, ezek pedig a „Fogadj el!” és a „Túl szép”. Mindkettő írója Rácz-Stefán Tibor, akivel az elmúlt egy év alatt két interjút is lebonyolítottunk.

Igazán büszkék voltunk, amikor – Dér Adriennek köszönhetően  – egy külföldi íróval is sikerült egy mini-interjút elkészítenünk. Egy igazán fantasztikus regény, „A marsi” írójáról, Andy Weirről van szó. A témán felbuzdulva a regényből készült film egyik berendezőjével, Horváth Zoltánnal is beszélgettünk.

Másik külföldi „szerzeményünk” a krimiírás nagymestere, Lawrence Block volt.  Szintén krimivel jelent meg Felkai Ádám, és a „Para körútról” ajánlót is írtunk. Ennek kapcsán pedig egy igazi nyomozót is kikérdeztünk. 


A „Bizánc” című történelmi regény írójával, Pusztai Andreával is beszélgettünk. majd sikerült kérdéseket feltennünk Gideon Greif  történésznek, a ,,Könnyek nélkül sírtunk” c. könyv szerzőjének. Ez a könyv lett – többek között – a ,,Saul fia” c. film egyik alappillére.

Meseírók is felbukkantak az interjúalanyaink között: Palásthy Ágnes és Bodor Attila. Utóbbi meséjét Szimonidész Kovács Hajnalka illusztrálta. Egy másik illusztrátor, Ráduly Csaba is válaszolt a kérdéseinkre, aki, többek között, „A pormanó felbukkan” című mesekönyv rajzaiért felelős.

Craz főként novelláiról ismert, illetve most már a „Kalandok és kalandozók” című antológia szerkesztéséről is. Szaszkó Gabriella blogger és író a Bizzarium oldal szerkesztője, mely novellapályázatokat is hirdet. A nyertes műveket rendszeresen egy ingyenes letölthető kiadványba gyűjtik. Ezek egyikéről szintén olvashattok egy ismertetőt. Itt említem meg A. G. Hawkot, akinek megjelent „Időtlenségbe zárva” című novelláskötete, amelyről szintén írtunk egy ajánlót. Ebben megfér egymás mellett a fantasy, sci-fi és misztikus írás is. Ezekben a műfajokban alkot Bakti Viktor is, akinek műveit az interneten és különböző kiadványokban találhatjuk meg.


Egy fiatal és tehetséges költővel, Bíró Krisztinával is interjúztunk, akinek első kötete „Morajló tenger” címmel jelent meg.

A fantasztikus látványvilágot létrehozó Maxin10sity kreatív igazgatójával készült interjú számunkra nagyon izgalmasnak bizonyult.  Nemrégiben pedig egy szintén csodálatos látványvilágot életre keltő – bár egészen más műfajban alkotó  – népszerű gasztrobloggert, Libor Máriát, azaz Limarát is kifaggattuk.

Szóval, róluk olvashattatok nálunk az elmúlt egy évben. Reméljük, Nektek is legalább annyira tetszettek ezek, mint amilyen örömet okozott nekünk az elkészítésük.  Természetesen a továbbiakban is számíthattok interjúkra és könyvajánlókra – egyenesen a fiókból. 


–S.Melinda–